.

Elmondok valamit Roger Revellről, a Scripps Oceanográfiai Intézet hajdani igazgatójáról. Ez az ember életemnek egy bizonyos kritikus pontján útba igazított engem. (Erről szó esik a könyvünkben, itt nem térek ki rá.) Viszont elmondom, hogy őróla írta Al Gore, hogy döntő hatással volt a gondolkodására, és hozzáteszem, amit talán kevesebben tudnak, hogy Rachel Carson, a Csendes tavasz szerzője is eredetileg Roger Revelle tanítványa volt.

Számomra az a legemlékezetesebb, hogy még valamikor az 1970-es évek elején, Roger Revelle egyetlen rövid mondatba sűrítve összefoglalta a klímaváltozás kérdésével kapcsolatos emberi feladat lényegét. Ezt mondta:

\\\"Földünk egy űrhajó, és mi jól tesszük, ha rajta tartjuk a szemünket ennek az
űrhajónak a légkondicionáló berendezésén!\\\"

Ehhez kapcsolódva mondom, hogy könyvünkben megpróbáltam ezt a gondolatot kiterjeszteni. Abból indultam ki, hogy az emberiség – szerintem – semmi jelét nem mutatja annak, hogy kicsit is fel lenne készülve a jövővel való szembenézésre.

Szerintem Földünk egy olyan űrhajó, amelyet robotpilóta irányít, és mi jól tennénk, ha rajta tartanánk a szemünket ezen a robotpilótán.

Mert ez a robotpilóta mi vagyunk, globális mindahányan.

Ezt szépen le is írtam. Aztán lefeküdtem aludni. Hajnal felé álmodtam is valamit, és rögtön utána felébredtem. Ilyenkor az ember emlékezik arra, amit álmodott, tehát ezt is nagyjából lejegyeztem, és most felolvasom.

Azt álmodtam, hogy egy hatalmas repülőgépen ülünk, sok milliárd utassal együtt. Szememet erőltetve próbálok a repülőgép ablakán kinézni, de odakint tök sötét van. Előttem a gépben tengernyi utas. Sok apró bolyhos és kopasz fej nyüzsög a félhomályban. Minden fej fölött egy pici kis TV-képernyő lóg.

Én is a képernyőmet nézem. Rajta valami véres és parázna történet zajlik. Megkérdezem a szomszédomat (aki egy kivételesen tájékozott egyén), hogy mindenki ugyanazt a műsort nézi-e? – Szó sincs róla – válaszolja ő. Itt mindenki maga választja ki azt, amit nézni akar, mégpedig 72 millió műsor közül. – AHA. –

Az étert telefonhívójelek, csilingelés, kattogás, beszédmoraj töltik be. Kb. tízmilliárd ember mobiloz, miközben, persze, nézik a TV-t. Nincs idejük arra, hogy a világ sorsáról elmélkedjenek. Csetelnek, és virtuális utasításokat adnak egymásnak. Tűnődöm, hogy mennyire lehetnek boldogok. Közben lepottyan elém (és mások elé) a központi vacsora. Egy-egy kis műanyag zacskó, benne zokniszagú, élénk színű akármicsoda. – Pocsék. – Szomszédom azonban dicséri. Azt mondja, ezeket a csomagokat mindenki számára ugyanaz a pályázatnyertes világcég gyártja. Made in World. – Gratulálok, és megkérdezem, hogy arról a cégről van-e szó, amelyik a PET-palackból készült zoknikat is gyártja? – Igen! – válaszolja ő lelkesen. – Ők kapták meg a globális „value for money” minősítést. – AHA.

Közben a hátunk mögül beszélgetést hallok. Valaki megjegyzi, hogy üres a pilótafülke. – Megint a szomszédomhoz fordulok: – Mondja, létezhet az, hogy gépünk kapitánya és a másod pilóta együtt, egy időben elhagyja a helyét? – Ő visszakérdez, hogy mi rossz van ebben? A gépet robotpilóta irányítja. – AHA – És mi van, ha le akarunk szállni? – kérdezem. – Szomszédom meglepett arcot vág, és visszakérdez – Miért akarnánk leszállni? – Addig örüljünk, amíg repülhetünk. – S leszállni különben se tudnánk, mert ennek a repülőgépnek nincs is kereke.